Az autizmus hullámvasút, és most nemcsak arra gondolok, hogy az egyik nap ilyen, a másik meg olyan. Adott napon belül is többször váltják egymást a vidám pillanatok és a totális mélypontok. Hogy mire gondolok? Íme egy átlagos napunk:
Időre kelni kész orosz rulett – ha nem jól sikerül az ébredés, akkor az az egész napra rányomja a béllyegét. Ráadásul mindennek fix sorrendje van, ezen ha a fene fenét eszik se módosít: először reggeli, utána fogmosás, aztán felöltözés. Utóbbi kettő kisebb közelharc árán.
Ha bármi fix program van, azt előre kell jeleznünk már előző nap, különben totális kiakadás van – jó esetben “csak” felháborodott csapkodás és kiabálás, rossz esetben ezek után még közli is, hogy márpedig ő nem jön, majd leül, látványosan mással kezd foglalkozni, és nem kooperál. Nem vagyok már rutintalan, de ilyenkor azért fel kell kötni a gatyámat, hogy jobb belátásra bírjam…
Ha tudja, hogy menni kell, akkor sem egyszerű elindulni vele, mert utál mindenféle intézni valót. Mindenhova hátizsákkal jön, amiben sokszor teljesen indokolatlan dolgokat pakol, de addig nem megy sehova, amíg a cucca össze nincs pakolva. Ezt “természetesen” nem lehet előre összekészíteni, mert az aktuális hangulata alapján pakol. A döntések meghozása pedig (egyelőre) nem az erőssége, így ez a folyamat képes igencsak elhúzódni.
Tegyük fel, hogy végre elindulunk – ilyenkor a lehető legpontosabban meg kell mondanom előre, hogy mennyi lesz az út, mennyi időt fogunk ott eltölteni, stb. Ha nem jól saccolok, azt naná, hogy szóvá teszi, sőt a következő alkalommal sem mulaszt el emlékeztetni, hogy lehetőség szerint igyekezzek pontosabb információkkal szolgálni.
Ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között nagyon hamar elfárad – értsd 1-1,5 óra a max tűrőképessége, amíg még különösebb nyilvános jelenet nélkül el tudom terelgetni. Nem, nem érdekel, hogy mit szólnak mások, viszont piszok gyorsan tud nyúlcipőt húzni, és nem valami felemelő keresni őt az adott környéken.
Délutánra már totál elfárad (különösen ha a délelőtt nem szabad programmal telik), ilyenkor már tényleg pillanatok alatt elszakad nála a húr. Mostanában egyre többször kér segítséget még időben, ilyenkor mindig nagyon megdícsérjük, de sajnos még többször előfordul, hogy a “segítségkérés” egy hangos ordítást követően hozzám szaladás, ököllel fejverés és kétségbeesett tekintet formájában ölt testet… Például azért, mert egy könyv egyik lapjának sarka meggyűrődött. A szívem szakad meg ilyenkor.
A fürdés újabb közelharc, aztán hozza a könyvet, mintha ‘mi se történt volna, hogy olvassunk együtt. Én pedig olvasok, beszélgetünk, idilli minden – egészen addig, amíg ki nem ejtem a számon a bűvös szót: “lámpaoltás”! Ha szerencsém van, akkor csírájában el tudom fojtani a kiakadását egy felajánlással – aludjon el mellettem, vagy átmegyek és olvasok amíg elalszik. Ha nincs szerencsém – arról inkább nem is beszélnék…
A nap vége felé egyébként sokszor az is elég, ha mondjuk nem megfelelő gyorsasággal válaszolok valamire, és máris robban: teljesen kiakadva közli velem, hogy engem nem is érdekel amit mond, nekem nem fontos, hogy ő mit gondol, és így tovább. Aztán elviharzik, dobál, csapkod, kiabál. Közben én gőzerővel mantrázom, hogy “ez nem nekem szól, nem akar engem bántani, nem gondolja komolyan” – és mosogatok tovább. Aztán pár percen belül “becsapódik” hátulról: ölel, szorít tiszta erőből és közli, hogy ne haragudjak, nagyon szeret. Én pedig úgy ahogy vagyok, vizes kézzel átölelem és magamhoz szorítom. Közben pedig baromira vigyázok, hogy ne vizezzem össze a pólóját, mert akkor garantáltan dührohamot kap, hogy mehet átöltözni.
